Tisztelt Szerkesztőség!

 

Ha érdemesnek találnák a figyelemre, elmondanám, hogyan jöttem át Magyarországra 1989. december 25-én, karácsony első napján, a férjemmel és a két fiammal, a „zöld határon”.

Ugyanazon a napon végezték ki Nicolae és Elena Ceauşescut, Románia hírhedt, zsarnoki uralkodópárját. Mi úgy készülődtünk a „nagy kalandra”, hogy nem sejtettük a hirtelen kirobbanó változásokat. Illetve, furcsa mendemondák formájában hallottunk valamit…

Szóljon hozzá, ki mit akar, bármi különös, beigazolódott a jóslat.

De előbb hadd tegyek egy kitérőt, a fölösnek ítélt részeket, kérem, töröljék belátásuk szerint.

Nagyvárad mellett, Székelyhídon éltünk, féljem egy sertéshizlaldát vezetett. Úgy egymásfél hónappal a véres események előtt vendégeink voltak. Hivatalosan a sertéstelep ellenőrzésére jöttek ki a palotai központból, az állami gazdaság igazgatója, főmérnöke és két vezető az illetékes bukaresti minisztériumból. Az ilyen látogatások nem csak a férjem idegességét fokozták, hanem ilyenkor megapadt a kamránk tartalma, s megcsappant az állatállományunk is. A „vendégstáb” most is, ahogy körülnézett a telepen, rögtön: irány a pincénk. Ott már készen várta őket a bográcsos, a fácán-, vadkacsa- és vadnyúlételek sora. És persze a kisüsti meg az erős házi borok rogyásig.

Ez mindig így ment. Volt, hogy disznóölés után futottak be az elvtársak, és másnap már nem tudtam a hidegmájasból uzsonnára tenni a két fiamnak az iskolatáskába. Nem szeretném tudni, mennyi bort, pálinkát, baromfit, kolbászt hordtak el a hosszú évek során. Viszont a férjemet tizenkét évig hagyták vezetni az állami gazdaság sertéshizlaldáját magyar állattenyésztési mérnök létére. Ehhez persze még kiugró teljesítményeket is fel kellett mutatnia, a román telepvezetőkhöz képest.

De most, karácsony előtt a féljem megtudta, hogy ezt a magyar határhoz közel fekvő farmot (és egy másikat, amely szintén „magyar vezetés” alatt áll) fel akarják számolni. Minket pedig egy kis, sáros faluba akarnak áthelyezni, egy gyengénél is gyengébb hizlaldához, egy újabb lerobbant szolgálati lakásba, hozzuk azt is helyre, kezdjük megint elölről. Ez volt az a lökés, ami átlódított bennünket Magyarországra.

Mert a szökést terveztük már egy ideje. De mindig féltem, hogy a férjem nem lesz képes feladni a munkáját, annak látható eredményeit – és szinte mindenünket, a bizonytalan jövőért. Még akkor sem, ha a maradás a fiaink jövőjét teszi kockára. Hiszen ha 1989 őszén összesen már csak két magyar nyelvű osztályt indítottak be abban az Orsolya apácazárdában, aminek most Ady Endre Líceum a neve Nagyváradon, akkor nincs mit remélni. De ha változna is a helyzet, és visszaadnának néhány magyar osztályt, iskolát, mire az én fiaim odaérnek, tanulhatnak-e tovább magyarul? Mert ha nem, lényegesen kisebb esélyük lesz a boldogulásra, mint a román gyerekeknek. A férjem is, én is azt mondtuk, a fiainknak magyar osztályba kell járniuk, amíg csak lesz Erdélyben ilyen. Aki másképp gondolkozik, az nemcsak a magyar irodalom és költészet megismerésétől, de még egy egyszerű szerelmes levél helyes megírásától is megfosztja azt, akinek pedig a legtöbbet szeretné nyújtani.

Hanem visszakanyarodom arra a bizonyos jóslatra. Mert ezek a bizonyos utolsó hivatalos vendégeink a pincézés után még feljöttek a lakásunkra is, egy búcsúpohárra és egy kávéra. Akkor már voltak olyan oldott állapotban, hogy elkezdtek politizálni.

Egyszer csak a palotai igazgató egy fura kijelentést tett. Azt mondta, le meri fogadni, hogy nagyon rövid időn belül kormányválság, váltás lesz nálunk is.

Különös dolgot fejtett ki. A tizenkét éves kislánya beteges volt, hátramaradt a fejlődésben, mert a szervezete nem tudta megfelelően hasznosítani a táplálékot. Az apa végül egy barátja rábeszélésére elment a kislánnyal egy öreg román kuruzslóhoz. Azóta a kislány teljesen rendbe jött.

A régimódi orvoslás kipróbálására ezt az igazgatót úgy vette rá a barátja, hogy elmesélte neki a saját esetüket, ő az édesapját vitte el a kapott címre. A kuruzsló leültette őket, végignézett az édesapján, és minden kérdezősködés nélkül elmondta a betegség mibenlétét, csak éppen a már ismert rákos áttételeknél többet említett. De még erről az igazgatóról is tudta, hogy ő viszont egészséges, s hogy nem is volt baja, csak egy sérvoperáció. S ez is igaz volt, pedig a pácienst senki nem kérte, hogy vesse le a nadrágját.

Most már beszélgetni kezdtek. Állítólag kiderült, hogy az öregember évek óta prognosztizálta Ceauşescut, „a román nép leghőbben szeretett fiát”, de a nyáron volt emiatt utoljára a fővárosban, és megmondta, hogy többé nem fog menni, mert „nem lesz rá szükség”. Aztán még azt is megjósolta, hogy

1989 decemberének harmadik dekádjában az országban vér fog folyni, és mélyreható változások lesznek.

Ugye emlékszünk, hogy mikor indult el a lavina Temesváron? A jóslat kommentálását másokra bízom. Különben is, amikor beteljesedni kezdett, ez eszembe sem jutott, olyan feszült légkörben éltünk.

Napról napra halasztódott a szökésünk. Édesapám már szinte naponta vonatozott Váradra, hogy eladogassa a dolgainkat, már féltünk, hogy a milicistáknak az állomáson fel fog tűnni a két bőrönddel közlekedő rendszeres utas. Karácsony előtt felhívott egy volt kolléganőm, s virágnyelven hívta fel a figyelmemet, hogy vigyázzak, mert a fiam elmesélte az osztálytársának, hogy megtalálta a karácsonyi ajándékot, máskor tegyem el jobb helyre. Bizony idegesek lettünk, ki szerez tudomást a tervezett szökésünkről. A szobák már ki voltak ürítve, oda senkit nem mertünk beengedni, s féltünk, hogy olyan ismerős talál jönni, aki mégis benyit. Ha kitudódik a szándékunk, azonnali házkutatás, letartóztatás, verés következne.

Bizony, feldíszített fenyő villogott ki az ebédlőnk ablakán karácsony estéjén, vendég is járt nálunk, látta a terített asztalt, a fenyőgallyal és szalmavirágdísszel, meg az ajándékokat a fa alatt. És másnap délelőtt elindultunk…

Minthogy már negyedszer mondták le nekünk az ígért segítséget, hogy átcsempésznek bennünket a határon (pedig az utolsó illető már százezret kért), nagyon elkeseredtem. Mindenki félt, akkorra megerősítették a határt. Már ki volt hirdetve a demokrácia, elfogták az „uralkodópárt”, de az emberek azt suttogták, hogy a katonaság attól fél, hogy bejönnek a magyarok. Tehát szökni, ha lehet, még veszélyesebb volt, mint rendesen. Márpedig, demokrácia ide vagy oda, a férjemnek nagyon elege lett. Folyt a telep kiürítése.

A férjem napokig járta a határt, míg kipuhatolta, hol tudnánk átjönni a legkevesebb kockázattal. Nem annyira az elfogástól félt, mint attól, hogy lelőhetik mellőlünk valamelyik gyereket.

Karácsony első napján indultunk, délelőtt tíz órakor, traktorral. A férjem azzal hozta el a telepről, hogy a szüleihez megyünk vele ebédre, a szomszéd faluba. Kivette a hátsó ülést, berakta a hat degeszre tömött táskát, rá egy takarót, ő vezette a traktort, én hátul ültem a két gyerekkel a táskaülésen. Mezei utakon értünk a következő faluba, Érsemlyénbe. Két kiskatonát előztünk meg, ismerték a férjemet, kezüket emelve köszöntötték. Befordultunk a helyi kollektíva (tsz) udvarára. A férjem kiszállt, körülnézett, majd beszédbe elegyedett két helybelivel, utóbb maga se tudta, miről volt szó, összehordott hetet-havat, azt mondja. Visszaült, és azt mondta, most már indulunk, öt perc a határ, s ha addig megállítanának, azt mondjuk, Semlyénben voltunk látogatóban. Olyan nyugodt hangon magyarázta, hogy nem kell félni, hogy megijedtem. Ilyen szépen, csillapítóan tán sohasem hallottam beszélni, közben láttam, hogy ömlik róla a víz, mialatt közeledünk a kakasülőhöz, vagyis a katonai kilátó felé.

Puskalövésnyinél közelebb voltunk már, amikor hirtelen ráfordult a határsávra, és négyes sebességre váltott. Fröcskölt a sár az ablakokra a szántásról, ahogy megugrott a traktor, és épp csak el tudtunk kerülni egy gumilyukasztó „vasboronát”. Már a zöldellő árpatáblán vágtatott át velünk a traktor, úgy dobálva bennünket, hogy a fejünket vertük a fülke mennyezetébe.

Lassult az iram, és megálltunk a vetés közepén. A férjem hátrafordult, és azt mondta, most már magyar földön vagyunk, s már puskagolyó sem érhet. A torkunk kiszáradt, alig tudtunk beszélni az izgalomtól. „Apukám, minden járműre megadnám neked a jogosítványt, úgy vezettél” – szólalt meg a kisebbik fiam. A gyerekek átölelték apjukat, és csókolták, ahol érték. Addig meg sem mukkantak, egész úton. Én meg végig imádkoztam magamban Istenhez, hogy segítsen át bennünket baj nélkül.

Magyar idő szerint tizenkét óra öt perc volt. Kifogtuk azt a harminc percet, míg üres a kilátó, mert váltanak. A férjemnek másfél hetébe került, míg a határt járva kipuhatolta ezt.

Elindultunk toronyiránt, találtunk egy szekérutat, ami egy álmosdi utcácskába torkollott. Megláttunk egy öreg nénit, a féljem kinyitotta a traktor ajtaját, köszönt, és megkérdezte, hol vagyunk. A néni csak nézett, hogy a Holdról pottyantunk-e ide. Aztán egy kocsi elkísért bennünket a bagaméri határőrlaktanyába, onnan visszavitték a traktort a határra, ahová a traktorista jött érte, s magával vitte, ő értesítette a szüleinket is, hogy nincs baj, átértünk. Tényleg szerencsésen.

Másnap jelentkeztünk a hajdúszoboszlói menekülttáborban. Ott egy ismerős férfi elmondta, hogy ők karácsony éjszaka tizenegyen indultak neki, két géppuskasorozatot adtak le rájuk, hárman értek át, a többiekkel nem tudják, mi lett. Most értettem meg a férjemet, aki szerint éjszaka próbálkozni kész öngyilkosság.

Hogy ezután mi lett, s hogy boldogultunk itt azóta, az sem érdektelen – negyvenévesen újrakezdeni az életet – majd elmondom máskor.

 

Tisztelettel Veres Zita