Mezei Balázs

NEHEZEN ÉBRED

 

Nehezen ébred. Indul el
lúdbőrös tócsáin a fénynek,
emlékezik szavakra, még
volt nyelv, min megszólalhatott,
min megszólíttatott, volt még belátás,
hogy mi, mivel s milyen arányban
vegyül, miként feszül, szavak
hogyan teremtenek, miből
s mivé – egyszóval volt tere
éjszakai pepecselésnek,
erdő s bozót, volt rémület, vadak
vadásztak, volt világ s ígéret,
hogy mindez: alig hihető, de van.

Azóta: mint lassított
filmeken omló épület,
bár vissza is pörgethető, hogy
hihesd, a születés felé
bukfencezel, körötted a
múlt – mégis létező? – spirálja,
szerpentin képzelt hegy körül, a csúcs
beékelődve kitapinthatatlan
felhők közé – jutsz szóhoz, így?
Elölről, kezdheted? Ha mégsem,
marad, hogy perlekedsz, csákányt ragadsz,
kihalt aknákban liftezel, kutatsz
elszórt rögök után, félig vakon
széntömböket tapintsz, hogy: hátha egyszer
a résre lelsz, megállsz szüremkedő
fény permetében s tanakodsz: belépj?
Térj vissza? Kunyerálj
elkobozott szavakért? De nem:
te mindig mást és mindig máshogyan,
hát most is így: bizonytalan
léptekkel vissza, preferálsz
különös utakat.