A ROPPANT KARAVÁN

 

Michel Foucault: Felügyelet és büntetés

Fordította Fázsy Anikó, Csűrös Klára

Gondolat, 1990. 424 oldal, 196 Ft

 

Kosztolányi Dezső nagy költő volt. Ezt a különösebb bizonyításra nem szoruló tételt legyen szabad azzal illusztrálnom, hogy Foucault könyvét magyarul újraolvasva az ő sorai jutottak eszembe. „Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, / templomba, kórházakba, börtönökbe / lassan vonul a roppant karaván…”

Alighanem akkor sem tévednék nagyot, ha a francia tudós egész életművének mottójául választanám ezt a versrészletet. A szellemi rokonság átívelhet évtizedeken, műfajokon és kulturális távolságokon. Nos, valóban oly nagy-e ez a távolság?

„Soha nem írtam mást, mint fikciót” – mondta élete vége felé egy interjúban Michel Foucault. „De azért nem állítanám”, tette hozzá, „hogy ezek a fikciók kívül vannak az igazságon. Azt hiszem, lehetséges a fikciót az igazságon belül működtetni, igazságeffektusokat vinni a fikciós diskurzusba, s ily módon elérni azt, hogy létrehozzon, »előállítson« valamit, ami korábban nem létezett, vagyis azt, amit fikcionalizálunk. »Fikcionalizáljuk« a történelmet a politikai realitásból kiindulva, amely igazzá teszi, és valamely történelmi igazságból kiindulva »fikcionalizálunk« egy még nem létező politikát.” Miért meghökkentők ezek a mondatok? Nyilván azért, mert „komoly tudós” szájából hangzottak el. Márpedig az igazi történész, az igazi filozófus épp arról ismerszik meg, hogy távol tartja magától a fikcionalitás gyanúját és vádját. Ezt diktálja a diszciplína logikája. A diszciplínák pedig, állítja Foucault a Felügyelet és büntetés lapjain, a fegyelmező-normalizáló eljárásokkal szoros összhangban alakultak ki.

Foucault tehát, vállalva a fikcionalitást, vét az emberről szóló tudományok intézményi fegyelme ellen; ám ugyanazzal a gesztussal új igazságfogalom bevezetését is sugallja. Olyan igazságfogalomét, amely (főként Max Weber és Merleau-Ponty nyomán) az igazságkritériumokat a történelmet vallató individuum szituáltságának függvényében határozza meg. (Noha a szélsőséges relativizmustól is idegenkedik.) Foucault persze sohasem nyilvánította magát „igazi” filozófusnak vagy szaktörténésznek. Mindig valamilyen köztes mezőben igyekezett elhelyezni saját tevékenységét. A fikcionalitás szó a történelem és a filozófia mellé vonzza az esszé mint irodalmi műfaj képzetét is. Annak ellenére, hogy írónak aztán végképp nem tarthatta magát, egyes írásainak jellege és sűrűsége voltaképpen megkívánja az esztétikai interpretációt is. Ez a sokarcúság sok tekintetben magyarázza, miért számít olyan kellemetlen fickónak sokak szemében.

Azt ugyanis nehezen tagadhatja bárki is, hogy a huszadik század második felének egyik legnagyobb társadalomtudósa volt mind munkásságának horderejét, mind pedig kisugárzását tekintve. Jóformán mindenbe „beleszólt”; szövegeiben egymást követik a határsértések. Állításai viszont gyakran ellenőrizhetetlenek a szaktudományok megszokott kontrollmechanizmusainak segítségével. Ahol történeti szempontból lehetne „megfogni”, ott átlép a filozófiába; ahol a filozófiai gondolat koherenciáját kérnénk számon, ott átsiklik műértelmezésbe vagy csapongó esztétizálásba. Vagy éppen visszabújik a történész-kutató bőrébe, azzal bosszantva az olvasót, hogy nem hajlandó túllépni a konkrét történelmi probléma demonstrálásán, nem hajlandó teóriává előléptetni – szinte magától adódó – következtetéseit.

Nemrégiben a Lettre Internationale közölte egy angol szerző tanulmányát Miért nem értettem Foucault-t? címmel. John Weightman sorra veszi A szavak és a dolgok általa kipreparált állításait, bizonyítani akarván, hogy Foucault koncepciója sokszor tarthatatlan, nemegyszer elfogadhatatlanul homályos. Nem annyira nehezen kifejezhető igazság, mint megközelíthetetlen értelmű pszeudo-prófécia. Nos, tagadhatatlan, hogy érvei néhol meggyőzően hatnak. Ám éppen az látszik kicsúszni a kezéből, amit A szavak és a dolgok elfogulatlan olvasója valószínűleg a legfontosabbnak érez: a villódzó ötletgazdagság és az elképesztően széles körű ismeretanyag egészen újszerű összekapcsolását, az „igazság” egyszerre többféle nyelvi regiszteren történő „fikcionalizálását” s az emberi szellem fejlődésének mindebből előálló, sok szempontból radikálisan új vízióját. Ha nem tévedek, Foucault éppen azért marad felül a bírálóival folytatott vitában, mert teljesítményének jellege és nyelvi megvalósulása minduntalan kitüremkedik abból a sémából, amelybe be akarják szorítani, hogy azután bebizonyíthassák: „nem igazán komoly”. Némi túlzással azt is állíthatnánk, hogy amennyiben az övétől eltérő gondolati mezőbe helyezve in concreto minden állításáról bebizonyítaná valaki, hogy legalábbis kétségbe vonható – az mit sem vonna le gondolkodói nagyságából. Alapvetően nem módosítaná azt a benyomásunkat, hogy Foucault munkássága „a jelenkor szívébe lőtt nyíl”, hogy a tőle oly sokban különböző Habermas kifejezését kölcsönözzük.

Persze, szó sincs arról, hogy írásai lépten-nyomon cáfolhatók lennének. Rendszerint nagy súlyt helyez arra, hogy a felhasznált dokumentumanyagot a lehető legprecízebben kezelje. A történészek a megmondhatói, mennyire meglepő mindaz, amit a levéltárakból sikerült előbányásznia; az átlagolvasó számára mindenesetre mindegyik Foucault-mű meglepetések halmaza. Néha annyira elképesztő leletekre hivatkozik, hogy az emberben felmerül a gyanú: tán ő maga is előállított egy-két „korhű” dokumentumot. (Ez aztán valóban fikcióvá emelné a műveit.) Ez azonban nem valószínű. Foucault azért bukkanhatott meghökkentő dolgokra, mert egészen mást keresett, mint a kutatók általában.

A leghatározottabban a fejlődés kontinuitásának eszméjével számolt le, már A szavak és a dolgok-ban. De az, hogy a történelmet nem evolúciós láncolatok szövetének látta, hanem szakítások, „rianások”, az episztémékben bekövetkezett felfordulások sorának, nem jelentette korántsem a tradíciók jelentőségének tagadását. Nála erőterek, lehetőségmezők, átvehető vagy módosítható cselekvésformák vannak, amelyek egyáltalán nem automatikusan telítődnek tartalommal. Van úgy, hogy egy társadalmi akciótér, ha nem is változatlanul, de azonos módon megnevezhetően hosszú időn át fennáll. Üres forma, amelyet nem töltenek be. (Hogy miért nem, arra is akad mindig magyarázat – legalábbis a konkrétumok szintjén.) Aztán hirtelen megjelenik az új episztemé, az a tudattalan mező, amely korrelatív viszonyban van az emberi tudás közvetlen formáival, s meghatározza azokat. Mindenekelőtt itt kereshetnénk a magyarázatot arra, miért kezeli másként a történelmi anyagot Foucault, miért részesíti előnyben a másod-, harmad-, huszadrangú szerzőket a klasszikusokkal szemben. Megszoktuk, hogy a korszakokat néhány lángelme munkásságához kapcsoljuk, az ő kezüket fogva próbáljuk megismerni. Foucault-nál viszont, ha elő-előkerül is valamelyik „nagy név”, akkor is főként a zsenialitás kisugárzását, a hatásokat vizsgálja. Az eszmék vulgarizálóit, a gondolatok aprópénzre váltóit előbbre valónak tartja a különféle gondolkodásmódok megismerése szempontjából, mint az iskolateremtőket. Ez a nézőpont magyarázza, miért is bukkan olyan sűrűn a szokásos képzeteinkkel merőben ellentétes megnyilvánulásokra, amelyeket, horribile dictu, a nagy textusokkal azonos súllyal kezel.

Fontos azonban leszögeznünk, hogy Foucault nem a lényeg-jelenség összefüggést igyekszik reprodukálni. Nem is arról van szó, hogy megfordítja a viszonyokat, s most az kerül a mélystruktúrába, ami eddig felszínnek minősült. Szemléletmódját némileg leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy nála minden a felszínen van. Az, hogy a felvilágosodást nem feltétlenül Voltaire-ből, Diderot-ból vagy Lessingből kívánja megérteni, nem azt jelenti, hogy ezeknél a szerzőknél „lényegibbnek” tartja a névtelen brosúrák íróit, a könyvtárak mélyén porosodó folyóiratokat vagy törvényszéki periratokat. Inkább úgy vélhette, hogy az utóbbiak tanúskodnak elsősorban a jelentős társadalmi csoportokat átható paradigmákról, érzékelésmódokról, viszonyrendszerekről. A nagy alkotók személyisége prizmaszerűen megtörve továbbítja az utókor számára lényeges információkat egy adott történelmi korszakról. Ha csak rájuk hagyatkozunk, ugyanúgy tévedésbe esünk, mintha nem vennénk őket figyelembe. Ezen a ponton persze nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Foucault mennyire viszolygott a hagyományos intellektuel-szerepköröktől; ez a viszolygás élete utolsó éveiben különösen felerősödött. Úgy vélte: a görög bölcs, a zsidó próféta és a római törvényhozó rejtezik mindenkiben, aki hivatásául választja a beszédet és az írást. Olyan értelmiségi magatartást állít szembe ezzel, amely lemondana a „lényeg” hirdetésének állandó igényéről, a prófétai, egyetemességre törő gesztusokról. „Megelégedne” azzal, hogy tisztázza az igazság megismerhetőségének feltételeit; annak a helyzetét és genealógiáját, ami itt és most a kérdező individuum szempontjából számot tarthat az igazság rangjára. Talán ez a kettősség a legvonzóbb Foucault-ban: egyéni preferenciáinak és az általa kidolgozott módszernek ez a szoros, sohasem harmonikus, de mindig egymásra utaló viszonya.

Mármost ami a Felügyelet és büntetés-t illeti, látszólag erre a könyvére illik a legkevésbé a „fikció” minősítés. Dreyfus és Rabinow, az egyik legjobb Foucault-pályakép szerzői szerint ez a könyv fordulatot jelez a szerző tájékozódásában. „Többé már nem kívánja szisztematizálni az episztémé szabályszerűségei szerint a diskurzusról szóló elemzését. […] míg A szavak és a dolgok-ban, valamint A tudás archeológiájá-ban módszertani szempontból előnyben részesítette a diskurzust és azokat az elvont szabályokat, amelyeknek a diskurzus engedelmeskedik, később már úgy látja, hogy a diskurzus csupán részét képezi a praxisok és a hatalom szélesebb mezejének…” Ennek megvannak a következményei arra nézvést, miként látja az „embertudományok” kialakulását és jellegét. „Attól a pillanattól, hogy Foucault a Felügyelet és büntetés-sel a nem diszkurzív gyakorlatokat szabályozó hatalmi relációk felé fordul, hirtelen ráérez a humán tudományokban és kolonializáló normáikban rejlő fenyegetésre.”

Furcsa könyv ez. Talán a „legaszketikusabb” az életműben az elméleti következtetések levonásának szempontjából; ugyanakkor hihetetlen bőséggel kínálja ezeket a következtetéseket. Kétségkívül alkalmatlan a hatalom általános elméletének megalapozására. Maga a szerző is „történelmi háttérnek” szánta a „modern társadalom normalizáló hatalmáról és tudásának képződéséről” szóló tanulmányaihoz. Ennek ellenére vagy tán épp ezért külön könyvet lehetne írni egy-egy odavetett megjegyzéséből. (Néhányat ő maga is megírt, hiszen a mű 1975-ös megjelenése után mélyedt el igazán a hatalom mikrostruktúráinak tanulmányozásában.) Summa summarum, az első magyar nyelven megjelent Foucault-mű igazából nem alkalmas arra, hogy belőle megismerjük a szerző történelemszemléletét, historiográfiai elképzeléseit, filozófiai nézeteit. A Felügyelet és büntetés a jelzett orientációs fordulatot készíti elő, s részben meg is valósítja. Foucault szavával, az archeológiai módszert a genealógiai tájékozódás váltotta fel. Alcíme szerint a könyv arról szól, miként jött létre a börtön nevű intézmény; voltaképpen azonban jóval többről van szó, mint az elzárás modern formáinak kialakulásáról. Egyszerre állítja, hogy a fegyelmező-büntető technikák történelmi átalakulásából következtetni lehet a hatalomnak a társadalomban elfoglalt helyére általában, továbbá, hogy ez az átalakulás a „megismerhető ember” fogalmának metamorfózisában is tetten érhető. A modern embertudományok szerinte a fegyelmező-büntető-korrektív hatalmi mechanizmusokkal szoros összefüggésben jöttek létre. A pszichológia, a szociológia, a statisztika, sőt az orvostudomány modern irányzatai nemcsak hogy nem ártatlan, a hatalmi struktúrákon kívül álló képződményei az emberi megismerésnek (ezt már Foucault előtt is sejtették néhányan), hanem pontosan e hatalmi struktúrák keretein belül, az általuk létrehozott új térben fejlődtek ki. (Persze Foucault sem állítja azt, hogy ezekben a diszciplínákban nem érvényesült a kezdetektől fogva egyfajta autonómiára törekvés.) Olyannyira igaz tehát, hogy a tudás hatalom, hogy a modern értelemben vett tudás megszerzése sohasem történhet a hatalmi viszonyokon kívül; mi több, Foucault rámutat, hogy bizonyos területeken a hatalmi tényezők a megismerés motorjai. Ezzel egy másik, évszázados hagyományokkal rendelkező intellektuelillúziót akar lerombolni. Nevezetesen azt, hogy az igazi tudás önmagáért való, és mentes az érdek- és hatalmi összefüggésektől. Az ember megismerését foglalkozásszerűen űző értelmiségi csak akkor léphet fel hatékonyan az általa elfogadhatatlannak ítélt hatalmi mechanizmusok ellen, ha pontosan látja saját tevékenységének helyét ezeken a mechanizmusokon belül. Ennek a felismerésnek a fényében módosulnia kell a baloldali értelmiségre jellemző hatalomkoncepciónak is. Annak a felfogásnak, mely szerint a hatalom megszerezhető, kisajátítható, birtokolható – vagy éppen ellenkezőleg, szétosztható, másoknak kölcsönözhető, átadható dolog. A hatalom különböző technológiák működő és állandó változásban levő rendszere. Ezen belül pedig a hatalommal való szembeszegülésnek is megvan a maga szerepe; a hatalom számít az ellenállásra, magába építi, mikromechanizmusait az ellenállásnak megfelelően alakítja; néha maga provokálja ki a szembenállás elhárítható formáit, hogy a bekebelezhetetlen formák alól kihúzza a talajt.

Még egy fontos témakört kell kiemelnünk: a modern individuum, vagy ahogyan Foucault mondja helyenként, „a modern lélek” genezisének kérdését. A francia tudós szerint ugyanis ez sem vizsgálható a hatalomgyakorlás társadalmi technológiáitól és mechanizmusaitól függetlenül. Annál is kevésbé, mivel az utóbbi két évszázad fegyelmező- és büntetőtechnikáit és a vizsgálat (nem pedig a „vizsga”, mint a magyar szöveg állítja néhol) belőlük következő és a különféle tudományágakba átkerült módszerét a fokozódó individualizáció jellemzi. Ezen azt kell érteni, hogy létrejönnek azok a diszciplínák, amelyeket úgy határozhatnánk meg, mint annak a hatalomnak a modalitásait, amely számba tudja venni, sőt pertinensnek tekinti az egyéni különbségeket. A modern individuumot tehát úgy ismerjük meg a Felügyelet és büntetés-ből, mint a hatalom, valamint a humán tudományok területén bekövetkezett összetett stratégiamódosulások produktumát.

Láthatjuk tehát, hogy azok a történelmi változássorok, amelyeket Foucault a Felügyelet és büntetés lapjain felvázol (s amelyet durván úgy foglalhatnánk össze, mint a test megkínzására, illetve elpusztítására irányuló fegyelmező-büntető technológiák felváltását az egész társadalmat behálózó, főleg a lélek birtokbavételére törekvő mechanizmusokkal), rendkívül összetett módon függnek össze. A fegyelmező intézmények elterjedése csupán egy többrétű, mélyebb folyamat legjobban látható aspektusa. Azé a folyamaté, amelynek során azt a hatalmat, amely gyakorlóin keresztül egyértelműen megnyilvánul, olyan hatalommal váltják fel, amely alattomosan tárgyiasítja azokat, akikkel szemben alkalmazzák. (Tegyük hozzá: többé-kevésbé azokat is, akik fellépnek ellene.) Foucault rámutat: az egyenlőségre törő jogrendszerek kialakulásával párhuzamosan és tőlük egyáltalán nem függetlenül jönnek létre az egyén életének minden zugába behatoló, egyenlőtlenségre törő mikrohatalmi rendszerek.

A legjobb példa erre magának a börtönnek a funkcionálása. A börtöné, amely a nagy elzárási, elkülönítési tradíciók örököseként nyerte el a ma ismert formáját, s amely a kezdeti negatív célkitűzések után egyre pozitívabb küldetést tulajdonít önmagának. Olyannyira, hogy a múlt század elején a börtön (nem legitimált és csak hiányosan szabályozott) büntetésmódosítási funkciója már nyíltan jelen volt az európai igazságszolgáltatásban. A börtön nem csupán autonómiát igényel, írja Foucault, hanem moduláló funkciója által „részese akar lenni a legfőbb büntetőhatalomnak is”. Sűríti és magába olvasztja a zárka, az üzem és a kórház célkitűzéseit, hiszen az egyéni „esetekre” alkalmazva él az elkülönítés politikai-morális, a kötelező munka gazdasági és a lelki gyógyítás normalizáló technikáival.

A kriminológia (tehát egy újabb diszciplína) kialakulását az a szemléletváltás alapozta meg, amely a bűn elkövetőjének fogalma mellett bevezette a bűnöző kategóriáját. Az elítélt megismerendő egyénné változik, hiszen a bűnözőt az különbözteti meg az elkövetőtől, hogy „nem annyira a cselekménye, mint inkább egész élete jellemzi”. A bűnöző fogalma ettől a pillanattól megelőzi magát a bűncselekményt, sőt végső esetben függetlenné is válik tőle. Megszületik a „láncravertek nagy, nomád törzse”, „az a jól elkülöníthető faj, amely benépesíti a fegyintézeteket és börtönöket”. A gondolatmenetnek ezen a pontján kamatozik igazán Foucault strukturalista szemlélete. Megkockáztatja a feltevést: ha egyszer a modern polgári társadalom létrehozta és büntetőtechnológiái révén állandóan újratermeli ezt a másik emberfajtát, úgy erre feltehetőleg szüksége van. A „családtalanok óriás családja”, ahogy Kosztolányi mondta az idézett versben, kiszolgálja „a többség törvényét”. Foucault kimutatja, hogy a börtön történetét végigkísérik a reformkísérletek. A börtön létrejötte, kudarca, majd a megreformálását célzó kísérletek nem három, egymást követő fázist jelentenek, hanem „szimultán rendszert” alkotnak.

Az utópisztikus javítási tervek eszerint egy meghatározott hatalomgyakorlási módnak, „a test bizonyos politikájának” fenntartásához szükséges eszközök; mi több, a rendszer nélkülözhetetlen elemei. „Az állítólagos kudarc ily módon nem tartozik-e hozzá a börtön működéséhez?” – kérdezi Foucault. Mindenesetre nem egy „még nem teljesen tökéletes” intézményrendszer belső következetlenségét látja e kudarcban, hanem olyan funkciót, amelyet a rendszer képviselői és ideológusai sohasem mondhatnak ki. A fegyintézetek, a börtönök, a javító elzárás egyéb formái arra hivatottak, hogy a törvények megszegését beépítsék „az alávetettség általános taktikájába”.

A büntetőrendszer nem egyszerűen arra szolgál, hogy elfojtsa a törvénytelenségeket; különbséget tesz közöttük, hierarchizálja őket, sőt (bármily nehéz ezt elfogadnunk) biztosítja ökonómiájukat. A börtön kudarca azért látszólagos csupán, mert az emberekben feltámasztja a törvénytelenségek speciális formáit. A börtön kitermeli a bűnözőt, „mint patologizált alanyt”, akire szükség van, ugyanis ő hordozza a törvénytelenségek „elkülönített, megszelídített és eszközszerepű” formáit. Annak a társadalomnak, amely személyiségük szempontjából elkülöníti és hierarchizálja a törvénytelenségeket, jól megfelel a börtönrendszer ama következménye, hogy kiváltja az önmagába visszatérő bűnözést, s azt nagyjából meghatározható társadalmi szintre korlátozza. Ezt az önindukáló bűnözést ugyanis a kevésbé veszélyes törvénysértési formák felé lehet terelni; jelenlétével megfékezi és elviselhető szinten tartja a közönséges törvénysértő elemeket. Másrészt a társadalom, amely törvényeivel tilt bizonyos tevékenységeket, megengedi olyan törvénytelen üzelmek létezését, amelyekből végső soron törvénytelen profitot húzhat – ráadásul úgy, hogy ellenőrzést gyakorol fölöttük. Foucault példái a gyarmatosítástól, a prostitúción keresztül a fegyver- és kábítószer-kereskedelemig terjednek. Következtetése: „A bűnözés a törvénysértések irányításának és kizsákmányolásának eszköze.” Egyúttal ürügy a bűnözés a lakosság állandó és megszakítatlan felügyeletét ellátó hatalmi struktúra kiépítésére, s e felügyelet fontos eszköze. Ennek a hatalmi struktúrának a kialakulása a múlt század első felére tehető. „Hiába beszélnek a bírák: a büntetőbíráskodás, egész látványos apparátusával arra való, hogy a félig sötétben működő, a rendőrséget és a bűnözést fogaskerékként egymásba illesztő ellenőrzési apparátus mindennapi igényeinek megfeleljen.”

Foucault-t tehát lényegében az foglalkoztatja, miként jött létre és hogyan legitimálódott a társadalmat behálózó törvényszéki és rendőrségi ellenőrzések együttese. Az a büntetőrendszer, amelynek legjellemzőbb formáitól eltávolodván, a javító bezárás körei egyre bővülnek. A javító bezárás hatásának az a lényege, hogy átteszi a büntetőintézeti technikát a társadalom egészére. Szemben a klasszikus korral, amely elkülönítette a törvénysértést, a bűnt és a rossz magaviseletét, az új episztémé (mert ez is az) folytonosságot teremt a törvénysértés, illetve a szabálytól, a normától, az átlagtól való eltérés között. „Az uralkodó ellenfele, majd a társadalom ellensége átalakul deviánssá, aki a rendetlenség, a bűncselekmény, az őrültség sokrétű veszélyét hordozza.” A bezárás nagy hálózatának segítségével szoros közelségbe kerül a „büntetendő” és a „nem normális” cselekménysorok társadalmi megítélése. A normalizáló hatalom behatol a társadalom és az egyén életének legrejtettebb területeire: ennek jele az ítélkezés tevékenységének megszaporodása. „A normálisság bírái mindenütt jelen vannak” – mondja Foucault, és ebből az állításból indulnak ki az etikára, a szexualitásra, a „biohatalmi” struktúrákra irányuló későbbi kutatásai.

Talán ebből az összefoglalásból is érzékelhető: a Felügyelet és büntetés írója harcias természet volt, igazi „guerrier”. Nemcsak abban az értelemben kritikus szellem, ahogy azt a társadalomtudományok képviselőitől megszoktuk, vagyis hogy támadja a „rend” polgári ideológiáit vagy a hatalmi pozíciók kisajátítóit. Úgy bírál, hogy kihívja a jogalkotásban és a jogalkalmazásban részt vevők rosszallását; ám a legnagyobb sértéseket saját értelmiségi kasztja, az embertudományok művelői számára tartogatja. Nem éppen azt állítja ugyan, hogy az emberrel foglalkozó tudományok szülőhelye egyértelműen a börtön; de meggyőződése, hogy „azért keletkezhettek, és az episztémében azért hozhatták létre az ismert felfordulást, mert a hatalom specifikus és új változatának következményei…”. Nos, lehetetlen nem érezni e foucault-i „fikció” igazságtartalmát; ám ugyanígy magán hordja a szerző lázadó szellemének, leleplező szenvedélyének bélyegét. Magyarul: igazságának kimondása érdekében túloz, vagy mondhatnánk úgy is, hogy igazságai túlzó természetűek. (A szerény vagy mérsékelt igazságok kimondójára is tudok példát a közelmúlt francia szellemi életéből: ilyen volt Raymond Aron.)

Nem feltétlenül az értelmiségi pozíciók védelmét jelenti hát, ha valakiben felmerül a kérdés: nem sarkít-e túlzottan Foucault? Hiszen azt sugallja, hogy az embertudományok gyakorlatilag nem képesek kilépni a fegyelmező hatalom mátrixából. Nem erőltet-e bizonyos párhuzamokat, nem zár-e rövidre kapcsolatokat annak érdekében, hogy víziója koherensebb és provokatívabb legyen? Valóban a nyomozás volt az empirikus tudományok megalkotásának alapvető eleme, „a kísérleti tudás jogi-politikai mintája”? Jó néhány ehhez hasonló kételyt fogalmazhatnánk meg; a választ hagyjuk a szaktörténészekre. A mű fikcióvetületének érvényességét azonban nem érintik ezek a problémák; az Őrület és téboly megjelenése óta valamennyi Foucault-mű azzal tűnt ki, hogy messze gyűrűző vitát kavart. Habermas szerint éppen a termékeny ellentmondások sokasága magyarázza, hogy Foucault hatása talán a legszélesebb körű és a legtartósabb az utóbbi évtizedek európai gondolkodástörténetében.

Vitatkozva, háborogva vagy éppen lelkesen egyetértve végre a magyar olvasó is bekapcsolódhat ennek az izgalmas eszmevilágnak legalább az egyik áramkörébe. Dicséretes, hogy a kiadó a szokásos (rossz) hazai gyakorlattól eltérően végre nem tanulmánytöredékeket, hanem teljes művet publikált. Lehetne vitatni, miért éppen ezt; csak találgatok: az olvasmányosság (az erőszak története majd mindenkit érdekel, és Foucault könyve bővelkedik a festői részletekben), az eladhatóság kritériumai döntöttek. Az viszont kifejezetten sajnálatos, hogy a fordítást nem vetették alá kellő szakmai ellenőrzésnek. Foucault különös, egyéni, franciául sem mindig könnyen érthető nyelvet alakított ki, amely különösen azokban a passzusokban érvényesül, ahol saját elméleti következtetéseit fogalmazza meg. Nos, nem egy olyan mondatra bukkanhatunk, amely magyarul jóformán érthetetlen, ugyanakkor a szerző eredeti szándékait sem tükrözi. Csak egyetlen példát említek. „E könyv célkitűzése az, hogy felrajzolja a modern lélek és az új büntetőhatalom együttes történetét; a jelenlegi tudományos-bírósági együttes genealógiáját, amelyre a büntetés hatalma támaszkodik, amelytől önigazolást kap, amelyből szabályait meríti, amelyre kiterjeszti hatását, s amellyel elfedi rendkívüliségét.” Nehezen fordítható mondat, kétségtelenül. Az „histoire corrélative” nem egészen azonos az „együttes történettel”, de ez a kisebbik probléma. A „nouveau pouvoir de juger” bizonnyal nem az „új büntetőhatalomra” utal, hanem az ítélkezés jóval tágabb problémakörére, amellyel a könyv végződik. A büntetés hatalma a jelenlegi tudományos-bírósági (judiciaire) együttesen (complexe) belül terjeszti ki a hatását; hogyan is meríthetné valamiből az önigazolást és a szabályokat, amire csak ezt követőleg terjeszti ki hatását? A legvitathatóbb azonban az „exorbitante singularité” visszaadása a „rendkívüliség” szóval. A büntetőhatalom mérhetetlen, szélsőséges egyediségének hangsúlyozásával Foucault arra az individualizáló technológiára céloz, amelynek elméleti kifejtése könyvének egyik alappillére. A mondat eredetiben is igen sűrű, s ne tagadjuk, kissé nehézkes. Ezt belátva, a szerkesztő vagy a fordító élhetett volna a magyarázó lábjegyzet lehetőségével. Jelenlegi formájában viszont a magyar mondat teljesen félretájolja az olvasót. A tanulság az, hogy ilyen sokfelé ágazó szöveg fordítását két-három szempontból is tanácsos ellenőriztetni. Reméljük, a következő Foucault-mű kiadásakor ez az ellenőrzés nem marad el.

 

Angyalosi Gergely