Ludassy Mária

BENJAMIN CONSTANT IDŐSZERŰSÉGE

 

Unalmas nemzetközi konferenciák protokolláris bevezető előadásának szoktak ilyen címet adni, bizonyítandó, hogy a szervezők nem fölöslegesen – s nem is csupán szűk filológiai érdeklődésre számot tartó módon – markolták fel az állami szubvenciót hosszúra nyúlt rendezvényükhöz. Benjamin Constant idő- és helyszerűségéről itt és most csak azt tudom elmondani, amit Voltaire aktualitásáról mondott Benedek Marcell az ötvenes években: „sajnos! időszerű…” Persze Benjamin Constant maga is mintegy bebiztosította majd’ kétszáz évnyi időtállóságát: már az 1790-es években felfedezte a jakobinus diktatúra olyatén való bírálatát, mely egy az egyben alkalmazható volt az előkészületben lévő „demokratikus” cézárizmusra, és az érvek szerkezetén az 1815-öt követő ultramontán és ultrakonzervatív royalista restauráció éveiben sem kellett lényegében változtatni. Constant felfedezése – mely fél évszázaddal megelőzi Tocqueville méltán híressé vált diagnózisát a francia forradalmak és ellenforradalmak közös logikájáról, a XIV. Lajos-tól Richelieu-n és Robespierre-en keresztül Napóleonig és X. Károlyig töretlen adminisztratív despotizmusról – e királyi és császári, köztársasági vagy katolikus zsarnokságok egyetlen jelzőben való összefoglalására redukálható: anakronizmus! Az egy és oszthatatlan köztársaság credója, a nemzeti nagyság nevében fellépő császárság avagy a kizárólagos katolikus államvallás követelménye két-háromezer évvel pörgeti vissza a történelmi idő kerekét, olyan antik erényeket hirdet a modern kor emberének, mely erények csupán a magán- és közérdek egységének fikciója, az állam biztonságát az államvallás tiszteletével azonosító teokratikus törekvések, a militarista mozgósítások és a felfokozott közéleti egzaltációk talaján teremnek meg. Márpedig a modern polgári társadalomnak nem a hisztérikus haza-szeretet, nem az egységes hit fanatikus szelleme s legkevésbé az ezeken alapuló, a magánélet tökéletes ellenőrzését feltételező teljhatalmú állami beavatkozás a természetes állapota, hanem a szomszéd népekkel nem háborúzni, de kereskedni akaró „kozmopolita” kufárszellem, a másféle hitek és életformák megtűrését erénynek tekintő üdvös közömbösség és az államhatalmat a minimálisra korlátozó képviseleti rendszer. A modern polgár szabadsága a magánszféra függetlenségét, a magánélvezetek szabad kiélését, a szabad kereskedelmet és a vallásszabadságot (beleértve a vallástól való szabadságot is!) jelenti, közéletben érdekei képviseletét keresi, és nem a közakaratban való fiktív részesedését követeli meg – mely követelmény könnyedén a visszájára fordulhat, és a KÖZ megfoghatatlan akarata nevében követelik meg tőle magánakarata, magánvéleménye és magánélete totális alávetettségét… Minek is? És ez Constant azonos logikájú jakobinizmus-, bonapartizmus- és ultramontanizmus-kritikájának legnagyobb trouvaille-a. Ama szuverenitáskoncepciónak, mely éppen, mivel a nép szuverenitásáról van szó, a népnek engedi meg legkevésbé a lázadást „saját” egységes és oszthatatlan akarata ellenében. „A nép egésze nevében megkövetelik а nép minden részének holocaustját” – írja Rousseau-bírálatában. Mert a Társadalmi szerződés-nek a modern demokráciákat előlegező passzusa a népszuverenitás korlátozhatatlan hatalmáról, a partikuláris érdekképviseletet kizáró elidegeníthetetlen egységességéről, inkább a totalitáriánus demokráciák logikai előzetese lett. Ez a népszuverenitás-koncepció nem ismeri el a polgárok különérdekeinek legitimitását, a magánszféra társadalmi kontroll alól menekülni vágyó bensőségességének jogosságát, a nem államilag megszabott hitek (vagy hitetlenségek) lehetőségét. Az antik respublikák (itt is inkább csak a militarista Spárta és Róma, a „filozófus” Athén üde kivétel) követelték meg az egyén eme tökéletes alávetettségét a közhatalomnak, melynek viszont szuverén részese volt. Modern kereskedőállamokban lehetetlen az érdekeknek ama homogeneitása, mely lehetővé tenné a közvetlen demokrácia működését. A közvetlenség ezen ideájának feltámasztása (legtisztábban Robespierre erényes diktatúrájában, de a nem kevésbé rousseau-iánus német populizmus modernizációellenességében szintúgy) csupán a polgári társadalom leglényegét adó különféleség (magyarul: pluralizmus) megfojtására alkalmas. Megöli a modern (képviseleti) demokrácia intézményeit, anélkül hogy életre tudná kelteni az antik demokráciák privacyt nem ismerő permanens közéletiségét. Constant felfedte, hogy ezen egyéniségtipró, szabadsággyilkos ideál kulcsszava az egység, olyan nemzeti szuverenitás, mely nem ismeri el saját polgárai szuverenitását; nem kifelé védi az állam függetlenségét, hanem odabent támadja meg az állampolgári függetlenséget. Nem tudja elfogadni, hogy a nemzetek közötti kapcsolatban a hódító háborúk helyébe a kereskedelmi ügyletek léptek, hogy az állampolgári lojalitás többé nem követelheti meg a teljes magánemberi alávetettséget a közhatalomnak, hogy a hit fellázad a politikai diktátumok ellen, hogy az uniformist testén is csak egy-két évig hajlandó viselni a modern polgár, a lelki uniformizáltságot meg addig sem.

Márpedig – visszautalva a címre – nékem úgy tűnik, hogy mi megint csak uniformist cseréltünk, és a politikai szabadsággal nem nyertük el ama civil szabadságot, melyet Constant a modernitás alapkövetelményének tekintett. Az egyik egyengondolatot felváltotta a másik, a jakobinus típusú terrort a nemzeti egység nevében ágálók intoleranciája. Márpedig kívülről oktrojált egység elfogadhatatlan; csak sokféleségünk, magánszabadságaink „kis körein” keresztül juthatunk el – ha nem is az egységhez, hanem a külön-érdeket képviselő rendszer intézményeiig, melyek, ha hihetünk egy múlt századi liberálisnak, nem erkölcseink kikényszerítésével hivatottak foglalatoskodni, hanem a társadalom érdekviszonyainak koordinálásával.

 

De la liberté des anciens comparée à celle des modernes című beszédét Benjamin Constant az alternatív Akadémiának számító Athénée ülésén olvasta fel 1819-ben. Az Athénée, az 1786-ban alapított Lycée républicaine jogutódja, a hivatalos egyetemi oktatásból kirekedt szabadgondolkodóknak adott teret a restauráció éveiben. Constant 1817–18-ban A vallási érzület történetéről, 1818–19-ben Az angol alkotmány alapelveiről. tartott előadást. A régiek és a modernek szabadságáról szóló előadás 1819 februárjában hangzott el: fő gondolatmenete, a jakobino-populizmus elavult, archaikus nép-, haza- és demokráciafogalmáról már az 1809 körül megfogalmazott A hódítás szelleméről című művében is megtalálható. A jakobinusok hisztérikus hazaegzaltációja és Napóleon világhódító tébolya a görög-római patriotizmus avítt eszményeiből táplálkozik, melyek nem a szabad polgárok alkotta szabad állam modern szabadságeszményét követik, hanem a hon szabadságát a honpolgárok szabadságának minden határon túlmenő korlátozásához kötik: a politikai hatalom joga és kötelessége polgárai magánéletének ellenőrzése, magánerkölcseinek megszabása, vallási hitének és közéleti tevékenységének diktálása, cserében az ekképp vegzált és dirigált polgár, a népszuverenitás részeként, maga is megszabhatja az állam politikáját, vallását és a nemzeti erkölcsöket – azaz ellenőrizheti polgártársai morálját, vallási nézeteit és politikai lojalitását. Constant szerint a XIX. század, a „kereskedők kora” után, végképp vereséget szenvedett Rousseau és Mably, Robespierre és Saint-Just katonás köztársasága, a modern kor polgára számára szentebb a magánélet szabadsága, mint a kötelező közéletiség hazafias szólamai, s az erkölcsnevelő államhatalom helyett az okos külkereskedők kormányzását választja. Már ahol szabadon választhat a polgár: mert századunkban könnyedén szert tehet olyan erénycsősz államhatalomra, mely gondosan bekukucskál polgárai paplanja alá, hogy azok szaporodni vágynak-é, vagy csak úgy szeretkezni, ám azt visszautasítja, hogy polgárai is belekukkanthassanak az állami költségvetés kulisszatitkaiba.