Pór Judit

HÁROM PASZTERNAK-VERS ÜRÜGYÉN

 

Véletlen, hogy a Holmi épp ezt a három Paszternak-verset közli, magukért vannak itt, nem azért, hogy illusztráljak velük valamit. De természetesen éppúgy felmutat­ják Borisz Paszternak költészetének néhány tulajdonságát, mint a többi.

A költészet meghatározása és a Szerelmem, szörnyű!… azok közül a versek közül való, amelyekről Oszip Mandelstam azt írta: „Ha egy kis Paszternakot olvas az ember, kitisztul a torka, nagyobbakat lélegzik, felfrissül a tüdeje: biztosan jók tüdőbajra az ilyen versek.” 1923-ban írta, mikor még azt mondtak egymásról a költők, amit jónak láttak, akár ilyen naivul merésznek és önkényesnek látszó, valójában kevés szóval sokat mon­dó mondatot, amely egyszersmind a költőtárs modorában megnyilatkozó költő-kri­tikus fogékonyságát is felvillantja (fedezetében aligha kételkedett a korabeli művelt olvasó, a méltóságos orosz szimbolizmus művilágától a sokszor akár kozmikus-ma­gas, pokol-mély, gyermekien tisztának szánt, de mindig klasszicizálva kordában tar­tott akmeista verseken át azokhoz a meg-megsikló Paszternak-hangokhoz érkezve, amelyek néha már az idétlenség határán mutálnak, de csak annyi van belőlük, hogy ravaszul ellenpontozzanak valamit, többnyire az érzelmek avult túlságát, a patetikus szárnyalásra is hajlamos költő röptét s legtöbbször a kimódoltságot, és hogy alapele­mei lehessenek a húsz-, harminc- és negyvenéves Paszternak egyik legfeltűnőbb tu­lajdonságának, az üdeségnek). Nem telik bele sok idő, és a szovjet kritikára rányo­makszik a pöfeteg bizantin üresség és a hivatalnokszürkeség – nemcsak a kritikára, de annak a hitelét-minőségét később valahogy nehezebb visszaszerezni, szervesebben eszi bele magát a romlás, mint a széppróza, a líra rétegeibe, talán épp azért, mert nin­csenek rétegei a rejtekezésre. Hanem abban az évben még lehetséges volt az is, hogy Borisz Paszternak az orosz költészet élvonalába rúgtasson két zsenge tanulókötete után a harmadikkal, az 1917 körül már kész, de csak 22-ben kiadódó Nővérem, az élet… cíművel, amelyben az említett két vers szerepel. S hogy elkezdje beváltani, amit irigylésre méltó helyzete – az agyonkulturált, de őt lázadásra sohase ingerlő környe­zete, a művészcsalád, ahol a gyermekek, ha álmukból felriadnak, Tolsztojt és Szkrjabint láthatják az ajtóhasadékon át, a kitűnő iskolák, külföldi egyetemek, az értelmi­ségi mértékkel korlátlan lehetőségek – összeütközést nem kereső, hanem tapintatosan független, szerencsés alkata („miért nem jut eszükbe soha az embereknek, hogy valami egészen mást csináljanak?”) és persze kivételes tehetsége ígér.

Paszternak A költészet meghatározásá-t ebben a bizonyos harmadik kötetében egy hat versből álló ciklusba illesztette, amelynek már a végtelenül egyszerű címe is lefordíthatatlan. Az egyszerűség kedvéért bizonyára csak úgy kellene fordítani, hogy Filozófiai etűdök, de ez távol állna a szerző szándékától, mert a szókapcsolat iró­niát, idézőjelet sugall, s bár korrekt és nem handabandázó, még a „Nekiállok filozo­fálgatni” változatot is megengedi. (Paszternak ne tudná, hogy mi köze ennek a filo­zófiához, aki sűrű pályamódosításai idején filozófiát is hallgatott a marburgi egyete­men?) Maga a vers se könnyű zsákmány a fordítónak (nem ez az egyetlen magyar változata, és nem mondhatni, hogy mindenben megegyeznének a fordítások), tele súlyos, ritka szavakkal, furcsa, mégis üde képekkel. A címe egyértelműen megmond­ja, hogy szerzője ars poeticának szánta (persze a pillanatnyinak), és figyelemre mél­tó, hogy bár a cikluscím filozófiát emleget, elvontságnak, meghatározásigénynek nyo­ma sincs. Paszternak bemutatja, „eljátssza” szándékát, mint ha hangszeren. Az orosz vers a két utolsó, lezáró, az ajzottságot tulajdonképpen elnyugtató és a gyakori Paszternak-idézőjelet kitevő, a pátoszt elszégyellő és épp ezzel bensőségessé melegítő sor kivételével csupa metaforából áll, valóságos metaforaiskola, s a metaforasor, mintegy zenei kompozícióként (bocsánat, de ha valami, hát ez az) halad a hangérzeteket fel­idéző (még a 3. sor is hang hatású, nemcsak az eredetiben is meglévő alliteráció mi­att, hanem mert az a fagyos falevél a környezetében a zörgését hívja elő), szép, arány­lag konvencionális, első tekintetre átlátható és egy síkban mozgó, még tartózkodóan indító első szakasztól a hirtelen nyugtalanná, tülekedővé gyorsuló, borsóval, guruló könnyel, staccatókkal, jégszemekkel pergő, rétegekre szakadozó második szakaszon át, amelynek már mélysége-magassága, tagolt mögöttes területe, több, látszatra nem is határos asszociációs tartománya is van, a harmadik szakaszig, ahol már együtt az ég, a víz mélye, a költő – meg a tárgyi világ a bárka képében (amely a sok füttyögés, csillámlás, homálylás, rebegés, pergés közepette egyszerre a kompozíció szilárd kö­zéppontjává válik). És végül csak kihalássza Paszternak is azt a vízi csillagot, neki is a tükröződő kell.

A fiatal Paszternak eljátszik a földi természet kínálta eszközökkel, aztán serényen végigszáguld a kozmoszon, visszatér a földre, víz alá bukik – a közelképek és a nem is madár-, hanem csillagtávlatok váltakoztatása még vagy negyvenéves koráig is erő­sen jellemzi a fiatal Paszternakot –, majd az utolsó szakaszban összezuhintja az eget a földdel, mindezt egy elvont fogalom megelevenítéséért.

Mulatságos (volna, ha nem kéne sírni rajta), hogy a majd csak harmincöt év múl­va újra megjelenő versben Paszternak megváltoztatja a második szakaszban a máso­dik borsós sort, és elmondja, hogy „azelőtt” (a forradalom előtt) hüvelyes zöldborsót – vagyis zöldborsót – árultak Moszkvában, de manapság úgy már nemigen ismerik, és így tönkremegy a kép – hogy ti. a csillagok a mindenség könnyei, borsószemek a nyitott borsóhüvelyben.

A Szerelmem, szörnyű!… ugyancsak egy hattagú ciklus (az Utószó) tagja Pasz­ternak harmadik kötetében. Nem sokkal későbbi, de már mégis inkább a húszas évek kisprózában, versben egyaránt „habzsolva és fuldokolva” beszélő Paszternakja szól be­lőle. Már ráillik a klasszikus költőelőd megjegyzése, hogy a költő nem repül, hanem leveti magát a hetedik emeletről.

Paszternak befejezte körsétáját: udvarias és érdeklődő látogatóként már rég levi­zitelt az akmeistáknál, kicsit hosszabban elidőzött a futuristáknál. A húszas évek közepétől kezd azzá lenni, vagy kezdik azzá tenni, aminek hamarosan nevezik is: „úti­társsá”. (Ez persze csak politikai minőség, nem is önként választják. Mindenki oda tartozik, aki nem deklaráltan proletáríró, később: nem kommunista.) Csendesül a hú­szas évek szemkápráztató orosz mozgalmassága, veszti színeit, elmennek, elpusztul­nak, elhallgatnak, akik beszéltek. És majd az 1934-es írókongresszus a hivatalos pe­csétet is ráadja a kirekesztésükre.

Vajon benne volt-e a szovjet szocialista realizmusban az avangard nagy gesztusai után lehiggadó világirodalom hatása is? (Ahogyan a különös módon kitűnő – bár e nemben egyedülálló – termelési regényben, a Hajrá! -ban is benne a francia avan­gard, a német avangard meg Valentyin Katajev osztályon felüli tehetsége is persze, úgyhogy miközben V. K. zseniálisan átbújik a szoc. real. léce alatt, másfelől megugor­ja a világszínvonalat, és korszerűen tálalja a valótlanságot.) Érdekes volna egyszer ki­bogozni azokat a szálakat, amelyek mégis összekötötték Európával az Európából ma­gát kirekesztő szovjet irodalmat.

Az 1957-es Éji virágok mindenesetre a halálhoz közel álló öreg költő csendes, szo­morú verse. Az egyik utolsó. Nincs már a különös szavakat, metaforákat halmozó emfatikus ifjú költő. Legfeljebb csak a hagyományosan költői anyag közé dobott „tele­fon” szó idézi fel a régi Paszternakot. Nyilvánvaló, hogy miről szól ez a vers, és az is, hogy a sok mindenen, például botrányos regénye megírásán is túl lévő öreg költő ezt a szép, rezignált, igazi öregkori verset nem félelemből írta a szó szoros értelmében virágnyelven. Egyrészt azért, mert így adatott megírnia, késői, visszhangos Zsivago-hangján. Ahogy az utolsó sor kioltja a verset, az a halál közelléte is, nemcsak a kese­rű gúny, hogy nem emlékszünk már a holtakra. De másrészt azért, hogy jelezze: így kívánják a beidegzett illemszabályok, a múlt csak félig múlt el, a bűnt még mindig nem szabad megnevezni.