PIKCSERSÓ

 

Dániel Ferenc–Orosz István: Ah, Amerika!
Dokumentumok a kivándorlásról, 1896–1914
Gondolat, 1988. 181 oldal, 90 Ft

 

 

Biztosan többen vagyunk így: épp másról kellene írnunk, egészen más olvasmányokat kéne megvitatnunk írásban és szóban, egy halom merőben másféle könyv várja, hogy elolvassuk őket – mégis hetek óta előretolakszik gondolatainkban egy könyv. Az, amelyik először jut eszünkbe, ha frissebb olvasmányélményeink jobbjait felidézzük.

Megkaptam a barátomtól karácsonyra Dániel Ferenc és Orosz István Ah, Amerika! című könyvét. Azóta ez a kedvencem. Fél éve még egy másik volt az, és remélem, hogy legalább fél év múlva lesz egy újabb legkedvesebb könyvem. De most ez az. Ezért próbálok meg most erről írni, remélve, hogy örömömmel nem maradok egyedül, így a továbbiakban többes számban.

A legkedvesebb könyvélmény fokozatai:

1. (Ezt a könyvet élmény már kézbe venni is)

Szép alakja van, kellemes a tapintása, könnyen nyílik, mégsem kell félni, hogy kiesnek a lapjai. Rendesen be van kötve, fűzve (vagy hogy mondják), ahogy kell (Athenaeum Nyomda). Finom a papírja, szép a szedése (Kossuth Nyomda), páratlanul ízléses a tipográfiája, feketében, fehérben… de erről később, mert Orosz Istvánnak több bekezdést kell majd szentelnünk.

2. (Könyvélményünk első „aha-effektusa”)

Már a könyv kézbevételekor, miután vetettünk egy pillantást a címlapra, bekattan: aha, a tévében valamikor régen, több éve már, játszottak egy dokumentumfilmet a kivándorlókról, ez lesz az, s az a film olyan különösen szép volt, de lepergett, nem vehettük magunknak újra elő, belepte a behemót műsormalom emészthetetlen vegyesdarája, s azóta se hallottunk róla.

3. (Átpörgetjük, és mozog)

Azután lapozgatni kezdünk a könyvben, hosszasan nézegetjük a képeket. Mert szerencsére telis-tele van fényképpel, fotókópiával, rajzzal. A képek megmozdulnak a szemünk előtt, az emberek elindulnak, lépéseik, utazásaik továbbrajzolódnak képzeletünkben, s továbbírja őket a rajzoló tolla is, amely történelmi kameraként ráközelít egy-egy részletre, arcra, elfordítja, végül kimerevíti. A lapozgatás egybecsúszik a filmről őrzött emlékképeinkkel, amiket Orosz István meg Somogyi Győző animált-rajzolt annak idején (Dániel Ferenccel, Haris Lászlóval, Balog Gáborral, Czipauer Jánossal, Bacsó Zoltánnal és Fekete Annával közös munkájukban, ahogy az előszóban olvashatjuk majd). Ülünk, mint a moziban, de könyvvel a kezünkben.

4. („Kivágják a fát is, ha férges a dijó / El kell onnan menni, ahol élni nem jó”)

Az előszóba most még csak belekukkantunk, mert a következő fekete dupla oldalon, könyörgésre összetett kezű asszony képével elkezdődik a történet: „Látod, uram, hányan vagyunk / Azt is tudod: mit akarunk Ámen.” A rajzolt kép egy nyolctagú, velünk szembenéző, imádkozó parasztcsalád fényképévé tágul, a könyörgések rigmusokban, versbe szedett panaszokban kapnak hangot. „Családi és gazdasági” följegyzésekből, levelekből, hivatalnoki feliratokból sorjáznak a helyzet- és hangulatjelentések. Pattanásig feszültek a monarchia utolsó évtizedeinek viszonyai. A polgárosodás társadalomképének horizontja alatt mélyen, szélesen és fenyegetően árad a parasztmilliók tengere. Pedig a parasztok egyenként és évszázadokból gyökerező munkaközösségeikben látszólag belenyugvók, engedelmesen sorakoznak fel aratókként a fotográfus masinája elé, érdeklődve tekintenek ránk a cséplőgép mellől. Még ha a kukoricafosztók szeme sarkából a gyanakvó idegenkedést, a pellengérre állított férfi fejtartásából a megszégyenítettség gyűlölködését véljük is kiolvasni, talán mégsem egységesen lázadni, hanem egyénileg boldogulni akarnak inkább, fohászkodnak, képzelegnek, reménykednek – megváltásra, csodára várnak.

S akkor előtűnik a lehetséges csodák Eldorádója, szájról szájra terjedő kósza hírekből, az első szerencsét próbálók leveleiből. Csábítanak a tengerentúlon fatörzsnyire növő kukoricacsövek, a házméretű tökök, ökörnyi libák legendái, és befészkeli magát az emberek agyába a hirdetés: „Hajójegyet vásárolni – pénzt küldeni legbiztosabb Kiss Emil bankárnál New York.” Amerika! Csak ezt lehet már megpróbálni.

5. (Ha egy könyv szikrázik)

Most már jó ideje elmerülten olvasunk, gyanítjuk, hogy az Ah, Amerika! letehetetlennek bizonyul. Mert hogy képeskönyvnek nem akármilyen, azt láthattuk az átpörgetésekor, de hogy olvasnivalónak is lebilincselő, ezen kissé meg is lepődünk. Mert előítéleteink vannak, vagy – fogalmazzunk kíméletesebben – sok a kedvezőtlen tapasztalatunk. A képeskönyvek – olvasmánynak – legtöbbször felületesek, narratívak, s még ha „érdekesek” és „élményszerűek” is, fotóik pedig „szépek” és „találóak” – fénykép és szöveg egymás tautologikus illusztrációja marad csupán, találkozását az unalom lengi be, s nem a dramaturgiai feszültség szikrázik ki belőle. Nem így kedvenc könyvünk esetében. Hogy miért is, ennek érzékeltetéséhez lássuk előbb azt, hogy mit is olvasunk.

6. (A szövegek és szerkezetük)

Gyanúnk bebizonyosodik: olvasmányunkat valóban nem tudjuk letenni, ahhoz ugyanis érdeklődésünknek azon kritikus pont alá kellene süllyednie, amikor már kevés az indíttatásunk a továbblapozáshoz. Kedvenc könyvünk oldalról oldalra meglepetést tartogató megszólalásai azonban válogatott csemegék (miközben drámai erejű dokumentumok). Új és új szerzők mutatkoznak be, majd visszaköszönnek, némelyek verset, elbeszélőköltemény-részletet hoznak, kinyitják naplójukat, levelesládájukat, daloskönyvüket és fényképesdobozukat, mások bizalmasan feltárják előttünk főnökeiknek írt jelentéseiket, eldicsekednek riportázsukkal, tudós munkájuk, inkognitóban szerzett úti élményeik vagy valóságérzékeny szociográfiáik részleteivel. Könyvünknek – mint tematikus válogatásnak – meglepően sok szerzője van, nem is gondoltuk volna, hogy a téma ilyen nagy érdeklődést váltott ki, s ennyire üdítően sokféle szemszögből megragadták. A szerkesztő pedig – a szerzőpárból, úgy gondoljuk, Dániel Ferenc volna inkább az – tévesztés nélkül rendezi könyvvé az írásrészleteket, miközben maga csak a szellemes narrátor, a szűkszavú kommentátor, a tömören pontos jegyzetíró és a dokumentumokat a figyelmünkbe ajánló konferanszié szerepeit vállalja magára. (Szerepei gyakorlása közben sohasem ír többet néhány, mindig éppen odavaló sornál, ami dicséretes visszafogottságra vall, ha figyelembe vesszük, hogy gyakran a szerzők egész életművét és sorsát is ismertetnie kell röviden.)

Csodálkozunk a források ámulatba ejtő bőségén, s akkor a könyv 124. oldalának jegyzetében a szemünkbe ötlik egy adat: „Korabeli becslések szerint 1900 és 1906 között valóságos levéltömeg, 514 millió levél érkezett az újhazából Európába…” És innen kezdve újra kell gondolnunk ezt az egész forrásbőségdolgot.

7. (Levélírók, naplót vezetők, parasztköltők)

Visszalapozunk, megkeressük a közölt naplórészletek és levelek íróinak nevét, és eltűnődünk. Hogy ebből a félmilliárd levélből mennyi jöhetett Magyarországra, ezt nem tudjuk, de látni való, hogy a kivándorlás időszakán kívül talán soha máskor nem írtak több tízmillió levelet parasztok (akik jobbára csak a katonaidejüket töltötték falujukon kívül), hogy a térben és idegenségérzésben irdatlan távolságok, az Amerikában való küzdelem traumái mennyire felfokozták a szinte egyetlen hazavezető szálnak és önazonosság-kereső tevékenységnek, a levélírásnak (ritkábban a naplóvezetésnek) a jelentőségét. Ahol ennyi ember ennyi oldalt teleírt, ott feltétlenül teremniük kellett rímbe szedett élménybeszámolókat író Csáki Kő Józsefeknek, amerikás dalokat gyűjtő Vadász Istvánoknak, naplóíró Konczos Páloknak, Csepregi Jánosoknak is. Ki tudja, hányan lehettek, akik maguk megörökítették és értelmezték hányattatásaikat, de írásaik elsüllyedtek a következő évtizedek viharaiban. Nem kerültek napvilágra, mint Hoó Bernát Tiszakerecsénytól Kanadáig című önéletrajza vagy Csepregi János Amerikába utazása, írta a kivándorlott maga. Hány jegyzetelő naplóját nem dolgozták fel kutatók, mint Konczos Pálét Berta István (Egy kivándorló szegényember emlékkönyve), mint Csáki Kő József eposzát Balassa Iván (Lápok, falvak, emberek), vagy mint Vadász István füzetét Nagy Dezső (Amerikás magyar ember dalosgyűjteménye, aki már hazajött Amerikából)?

Dániel Ferenc hagyja, hogy könyvét átszőjék a tollforgató amerikás parasztok saját sorstörténetei (bármennyire is nem látszanak „tipikusaknak”), és jól teszi. Ha hitelesen fel akarja idézni dokumentumválogatásában a kor „levegőjét”, a világgá ment milliók próbatételeinek lenyomatát „belülről” – nem alapozhat másra, mint a Cigándról való, kétszeres amerikás Csáki Kő József útnak indulását, „hajónaplóját” és New Jersey-beli vándormunkáséletét felidéző verses naplójára, a csöngei Csepregi János – családjának emigrációját rögzítő – feljegyzéseire. Be kell válogatnia a könyvbe a várkeszői Konczos Pál vasúti és hajóélményeit, a partraszálláskor és a beaverdali bányatelepen történteket; a visszaemlékezéseit 1969-ben, Ohióban magnóra mesélő, Ököritóról kivándorolt Kollár Imréné szavait; Benyoczki Károly, Csordás Joe, idősb Johan Kormány, valamint fia, Mike és mások, névtelenek leveleit, köztük egy ismeretlen parasztfiú búcsúlevelét („Isten velek Isten velek én már megyek amerikába Kun Lajoshoz”). Gyöngyszemek a hajdani levelezés tengeréből, az utolsó időkből, amikor a távolba szakadtak íráshoz nem szokott kezét még nem fogta le az elöljárótól, a fogolytáborbeli cenzortól, a politikai rendőrségtől való félelem, amikor még veszélytelen „divat” volt levelet, naplót írni.

Hol is vagyunk, mi is az, amit olvasunk, amit az Ah, Amerlka! -ból kiolvasunk? Bizony azt is, hogy minden nyomorúsága mellett az első világháborút megelőző évtizedeknek természetes jellemzője volt, hogy a posta kézbesítette a hazaküldött leveleket és pénzt, hajójegyért és árajánlatért lehetett írni Várkeszőről Szepessy Józsefnek Clevelandbe, hogy a határon való agyonlövetéstől nem tartva kelhetett útra az ember, jobb híján akár szabályos úti okmányok nélkül is (a „gyanús utasokat” persze akkor is megmotozták, a katonaszökevényeket pedig visszatoloncolták), hogy a bodrogközi Cigándról nézve realitásként lehetett számolni egy New Jerseyben való boldogulás esélyével, míg a következő évtizedekben szinte nyélbeüthetetlennek bizonyult aztán a szomszédos Kassára, Ungvárra vagy Nagyváradra való látogatás is.

8. (A profi szerzők lehetőségei)

Felnézünk a könyvből, s eltűnődünk azon, hogy micsoda kelet-európai viszonyok azok, ahol egy asztaltársaságból felugorva egy fiatal hírlapíró csak úgy kapja magát, és holmi korai Günter Walraffként, álruhát öltve, szociográfiaírás céljából, kipróbálja egy kicsit Amerikát, és senki nem vádolja kémkedéssel? Hol él az a követségi alkonzul, aki kérdőíves-mélyinterjús kutatások alapján társadalomszociológiát ír a magyar kivándorlókról, nem rejtve véka alá, hogy a Huszadik Század körének platformján áll, ami legalább annyira elképesztő, mint ha hatvan évvel később ellenzékinek vallaná magát? S kinek képzeli magát az az izgága tollnok, aki a maga kedvtelésére „…verselt, regényeket írt, de mindenekelőtt világutazó riporter volt, több ízben, utoljára 1924-ben, végigrohanta Amerikát a Rockefeller Intézettől Edisonig, a chicagói vágóhídtól McKeesportig, ahol 1910-ben járt »álruhásan«?

A fiatal hírlapírót Tonelli Sándornak hívták, mint fényképészsegéd utazott, kérdezett, fényképezett és figyelt az amerikások útjain, majd 1908-ban megírta – a hajóról elnevezett – remek szociográfiáját, az Ultoniá-t. „Tömörített részleteinek” mostani közreadása (eredetileg is csak 1929-ben jelent meg, és agyonhallgatták) az Ah, Amerika! egyik igazi szenzációja.

Unikum Hoffmann Géza császári és királyi alkonzul Csonka munkásosztály. Az amerikai magyarság című forrásműve is, noha ebből csak töredékeket olvashatunk a könyvben (a bérekről, a nyelvtudásról, a kinntartózkodás idejéről, a gyerekek iskoláztatásáról, az amerikai magyarság egyleteiről, vallásgyakorlásáról, mozgalmairól), ahogy a közölt szemelvények alapján kíváncsiak leszünk a liberális szociáldemokrata Gerényi József Az amerikai kivándorlás okai és hatása című, 1914-ben Bártfán kiadott könyvére is.

A „vérbeli tudósító” riporter, Pásztor Árpád írásai közül pedig a Magyarok a Monongahela partján címűből emelt át a válogatásba részleteket Dániel Ferenc. A tudósítás remek rajza az amerikások sajátos életformájának, az általuk „burdosháznak” nevezett lakóközösség furcsa, de hasznos, kommunaszerű képződményének, amelyben a „burdosgazda” és a „miszisz” fizetség fejében szállást, ételt, mosást nyújtott a „burdosok” férfitársaságának – családias légkörben élve együtt velük. (Itt említhetjük meg, hogy a nyelvek metamorfózisai iránt érdeklődők a könyvben gazdag példatárat találhatnak maguknak az amerikás magyar „hunky”-knak torzított angol szavakat a magukéba keverő „hunglish” nyelvéből.)

Tollforgatónak nem hivatásos, de éles szemű az a névtelenségben maradt munkás, aki izgalmas tudósítást írt az 1909-es pittsburghi sztrájkharcokról, és elsősorban a praktikus tudnivalók miatt volt az útra készülőknek hasznos A kivándorló zsebkönyve. Írta egy kivándorló.

9. (Közben képregényt is olvasunk)

Merthogy e könyv olvasásának oldalról oldalra kibomló élménye szövegek, fényképek, rajzok, kópiák egyidejűleg elénk táruló kompozíciójából fakad. A szerzők minden oldalt egyenként megkomponálnak, látvány és olvasmány között izgalmasan asszociáló viszonyt teremtenek. Amit látni, az elsősorban a könyv tervezőjének, Orosz Istvánnak az érdeme, aki – csak hogy érzékeltessük képszerkesztési, tipografizálási finomságait – a könyvoldalakat aranymetszésben osztotta két hasábra. (Egy hajókorlátra támaszkodó atyafi képét pedig beleapplikálja a könyv elejének egyik aratócsoportképébe!) De minden látványötlete telitalálat. A belső borítókon elöl-hátul: a tenger, korabeli fotótól kinagyítva – szépen rímel a kukoricafosztók fényképéből kiemelt kukoricahalmokkal (tengeri). A belső címet monarchia-korabeli bélyegek fogják közre, de ezeket Orosz István maga rajzolta és költötte át: a korona mögül felénk száll a sas, majd kitörve a bélyeg kereteiből, óriásira terjeszti szárnyát, és kilép a helyéről.

Már a Látod, uram, hányan vagyunk című első fejezetnek a közállapotokat jelző képsoraitól sem idegen a groteszk képi hangvétel. Az aratók, cséplők, kukoricafosztók, szekéren hurcolkodók klasszikusan szép fotográfiáit kiegészítik más, néha szokatlan vagy humoros látványelemek is: babonás szerencseszámok vásári rajzocskái, bekötött szemű férfi ábrázatával az újsághirdetés, miszerint Kiss Emilre „bekötött szemmel bízhatja magát”. Egy karikatúrán a kivándorló odamondogat a császárnak, korabeli gúnyrajz és képsorozat szól arról, ahogy egyes kivándorlók Amerikát elképzelik – miközben efféle rigmusokat olvashatunk: „A fűzfákon zsemlye s kifli nyől és sok más sütemény / Míg alattuk finom tejből a friss patak futva mén.” De izgalmas és informatív látványelem lesz rajzolt hirdetésekből, levélborítékok bélyegeiből és pecsétjeiből, korabeli vasútimenetrend-részletből, útlevélfedélből – Kormány János egyes leveleit pedig kópiából olvashatjuk.

A megtelt minden kocsi fejezete, amely az útra keléstől a behajózásig követi a kivándorlási ciklus soron következő szakaszát, két összefüggő képsort is bemutat. Az egyik a Vasárnapi Újság képriportja a csendőrség határállomáson való ellenőrzéséről, egyesek bekíséréséről, kihallgatásáról és letartóztatásáról. A másik egy ősriportfilm (a tévéfilmben is szerepelt) néhány kockája – a határrendőrség elcsíp és megmotoz egy kalapos fiút, ráadásul lefilmezik. Zavarodottsága, szégyene megihleti Orosz Istvánt, mozdulatai és arckifejezései több fázisát is kinagyítja és továbbrajzolja, szimbolikussá emelve a falujukból világgá menőkre váró sorozatos frusztrációk súlyát; kultúrájuk, nyelvük, gesztusaik, reflexeik egyetlen elemét sem ismeri el az urbanizált és indusztrializált világ a magáéval egyenrangúnak. Az olvasnivalók pedig ezeken az oldalakon az éber hatóság munkájának termékei, jegyzőkönyvek, határozatok, jelentések. Aztán a Nyugati pályaudvar a századelőn, józsefvárosi menetrendrészletek: „Torbágy, Trieszt”, „Fiume, Torino, Róma”, „Belgrád, Konstantinápoly”, „Zágráb, Fiume, Róma, Napoli, Nizza”…naponta két vonat indul Párizsba és hat járat Bécsbe. Bécs felé utazott Konczos Pál is – naplórészletét útiládák, vesszőkosarak és bőröndök reklámja szegélyezi. S amikor Csáki Kő József verse odáig ér, hogy „Kromprinczesin Czeczilee volt a hajó neve”, behajózásra váró tömegek, dokkok, hajóstársaságok épületei láthatók a következő oldalakon, és kikötők meg tengerjáró hajók képei, némelyik Orosz István zseniálisan megrajzolt „hamisítványa”, a kor modorában. S látunk az oldalszéleken számos hajójárat-hirdetést, szemre is szépek, hajó van rájuk pingálva.

Az Ultonia, Tonelli Sándor szociográfiájának önálló fejezete, mint a tengeri útról szóló fotóriport is páratlanul izgalmas. Tonelli ugyanis – fényképészi „álruhájához” méltóan – maga is fényképezett (hajóápolónőt, overallos, jenkisapkás amerikás magyart, „Beppo” tengerészt kalapos kivándorló „jópajtásával”, a masina elé a „fényképészkedéstől rettegő diák legényt” cipelő öltönyösöket, a kapitányt, a kártyázókat) – „mindig lesnem kellett a pillanatot, mikor nem néznek oda, hogy észrevétlenül kaphassam le őket”. De Orosz Istvánék „fel is javítják” Tonelli fotódokumentációját a maguk gyűjtötte szenzációs fényképekkel. Az imént hirdetett vessző utazókosarakból vagy harmincat látunk a beszállásra várakozó utasok képén, látni fedélzeten bámészkodókat, elheverőket, korlátot támasztó okádókat s filmkockákat is megint: egy hatalmas vesszőkosár csörlővel való beemelésénél a kinagyított kép már néhány másodperccel későbbi fázist rögzít, a két pillanatkép között elmozdulás történt.

A hajó úticélok, vágyak, sorsok, életformák sokaságát cipeli, áthághatatlan rangbéli távolságokat, a hasonszőrűeket rétegesen elkülönítő társadalmak sűrítményeit gyömöszölve magába a hajófenéktől a luxusszalonig. A hajó társadalomszerkezeti esszencia, de csupa különös, útilázban égő esemény színtere, a történelem tengerhabjait szeli, „és a hajó megy”, mint Fellinié.

A pakoló gengbe dolgoztak én velem új fejezet, az újvilág, a partraszállás históriája, ami a New York-beli Ellis Island bevándorlási szűrőszigetének megpróbáltatásaival kezdődik. Boltíves, óriási csarnokban fémkorlátos kreclik közé terelt emigránsok ülnek, sorszámmal a mellükön. Egyesek talán tudják A kivándorlók zsebkönyvé-ből, hogy mi történik (ezt olvashatjuk közben mi is), mások szorongva sodródnak keresztül a befogadás darálóján, míg kiérnek az utcára. Fények, reklámfeliratok, felhőkarcolók – képeslapon is, s ezen gyakorlott kézírással gyors híradás: „Üdvözlöm, kedves Angéla, a megoldott lehetetlenségek, a milliomosok honából. A tengeren szerencsésen átkeltem, de a honvágy megkínzott egypár napig. Egy automobil gyárban dolgozom, és tanulom az angolt. Nem sympatikus város, Pest sokkal szebb és kedélyesebb. Kedves mamájának tiszteletem és kézcsókom kezeit csókolja Ujj György New York N. Y jan. 30. 1907.” A többség azonban vagy tanácstalanul továbbsodródik, vagy határozott céllal utazik oda, ahol rokonok, falubeliek, cimborák várják őket. Barakkvárosokat, gyártelepi külterületeket látunk, belépünk Pásztor Árpáddal a „burdosházba”, és követjük a nyugtalan Csáki Kő Józsefet New Jersey gyárvárosai közti bolyongásában.

A zárófejezet, a Honfitársi tisztelettel képei és szövegei a kinntartózkodás furcsa konszolidációjának dokumentumai. Döbbenetes erejű fényképre nyitjuk a könyvoldalt: öreg arcú gyerekmunkások sorakoznak a kamera elé, és mindnyájan mereven a szemünkbe néznek (hátul kivétel egy-két fiú, akik állva is alszanak). Olvasunk a pittsburghi sztrájk véres leveréséről, látunk gyárudvaron lovas rendőröket. Aztán könnyebb lesz a dolgunk, A garabonciásban, a Dongóban, az Amerikai Magyar Népszavában, a Bevándorlóban, a Pitty-palattyban, a kinti magyarok újságjaiban lapozgathatunk, tréfás történeteket, vicces rajzokat, hazagondoló verseket, újsághirdetéseket tanulmányozhatunk. Bepillanthatunk Kiss Emil házi archívumába, megtaláljuk Kormány János újabb leveleit is. Kávéházbelsőt, vidéki postahivatalt, nagyvárosi újságkioszkot, ácsorgókat, hirdetéseket böngészőket, magyar iskolásokat látunk tanítóval, pappal, meg újságszerkesztőségi lovas fogatot és kiadói személyzetet. De a keményebb tónusú híradások megint helyet kérnek maguknak, felsóhajt Vadász István, „…mert itt az iszonyú Nagy Amerikába / A bánat a szívemet örömtől elzárta / Mert itt mindenkinek a kasza helyébe / Nehéz csákányt adnak a magyar kezébe”. A képen a „májnerek” a bányában (talán ugyanazok a gyerekmunkások?), tányéros lámpa fényénél láthatók, tömeg csődül egy gyárépület mellett, végeláthatatlan sor várakozik egy külvárosi utcán (munkafelvételi iroda? gyári bejárat? élelemosztás?). A könyvmargó hasábjain eközben Hoffmann Géza kritikus megállapításait, újságok kriminális híreit olvassuk, mígnem a legutolsó oldal visszaröpít a Monarchiába: alispáni jelentésből tudjuk meg, hogy „…az útlevelek kiadását a m. kir. belügyminiszter úr csakis nagyon kivételes esetben, Amerikába pedig egyáltalán nem teljesíti… 1914. szeptember”. A híradófilm kockáin pedig maga a megvénült császár lépked kíséretével.

A kivándorlásnak vége, itt a háború.

10. (Egy kis irigykedés)

Végigolvastuk a könyvet. Átböngésszük még az igen szórakoztató „hunglish” szótárt meg a felhasznált források jegyzékét. Arra gondolunk, hogy igazán jó forrásokhoz jutni – amellett, hogy kitartó, hozzáértő kutatás eredménye, s e tekintetben nem győzzük hangsúlyozni Dániel Ferencék érdemeit – mekkora szerencse. Levéltárakat, fotóarchívumokat, könyvtárakat átkutatni gyakran kevés rögöt napvilágra hozó aranyásás. Kedvenc könyvünk szerzői szerencsével jártak, részint mert tekintélyes szakirodalmat, már közzétett forrásokat, gyűjteményeket találtak, izgalmas hírlapanyagokra leltek, részint pedig nem jöttek ki üres kézzel a levéltárakból és a fotógyűjteményekből sem, s maguknak is sikerült gyöngyszemeket találniuk. Szerencséjük semmit nem von le érdemeikből. Arra mindenesetre figyelmeztet, hogy az ilyen forráskutatásokat a könyvtárakban célszerű kezdeni, hátha találunk a témáról olyan komplett, pompás, de elfeledett írásokat, mint Tonelli Sándoré. Elgondolkozunk azon, hogy nincs szebb annál, ha az ilyen könyvek születésekor a szerencse és az igényes szaktudás együtt jár, majd pedig azon, hogy most akkor ez lett a kedvenc könyvünk. Mert először jut majd eszünkbe, ha frissebb olvasmányélményeink jobbjait felidézzük.

Két jó barát arról beszélget, hogy, hát igen, ez már valami, öregem, mondja egyikük, tulajdonképpen mindig ilyen könyvet szerettem volna csinálni, és a másik csatlakozik, hogy, persze, ő szintén.

Ha nem hatna szerénytelenül, talán bevallanám, hogy megeshet, mi beszélgettünk erről a barátommal.

 

Závada Pál