Rácz Péter

BERLIN, HEINRICHPLATZ

 

Petri Györgynek

Most itt, a Túlvilág kávéházban
eltűnődhetek még e világ
számomra véges dolgain – két tükrös fal
közt fényt elnyelő és visszaverő test.
Múltkor, mikor átellenben a Vörös Hárfa
kék betűs felirata alatt a teraszon ültem,
lélekben már idevágytam. Akkor hely nem volt
a Túlvilágban. Elgondoltam, micsoda
riadalom támadna odaát,
ha itt (onnan nézve persze: ott, túlnan)
egyszer csak kitennék a Megtelt táblát.
Várótermekben vészelnénk át e kínos időt,
a kezünkben sorszám – régi újság.
Most idő nincs, az ideát töltött lejár
– e tér, a vak is látja, az idővel korrelál.

E végső órára kerékpárosan, egyedül
érkeztem, két napja úgyis már csak
„oda elmegyek még egyszer”, „még megnézem ezt”.
(A folyó és a Fal volt megnézendő.)
Most ha kávémból felnézek, a háromszögbe,
amelyet biciklim (még megvan),
a Vörös Hárfa és mi, a Túlvilág
csöndes dorbézolói képezünk,
néma, agg pisszoár vegyül.
Nyers zöld, mint aki Párizsból érkezett.
Vagy szökött. S most a Túlvilág bejárata
előtt esténként lapos lámpaernyő
sárga fényében ácsorog. Mint aki megállt.

Én meg menni kényszerülök
át a Falon
(amely fölött az idő, csak úgy – eljár),
foghíjas, gazos telkek
– gyerekek Grund Hotelja – mellett,
szóval mint Pestről Budára.